Pont nem rég írtam egy másik könyvéről az írónőnek, amit, ha jól emlékszem, végigdicsértem, és teljesen oda meg vissza voltam az írónőtől. Nem is kérdés, hogy belopta magát a szívembe, úgyhogy amilyen könyve megjelenik, azt én szeretném is elolvasni, mert imádom ahogy, és amit ír. Ezzel együtt viszont azt is meg kell említenem, hogy stílusában merőben különbözik a Lélegezz velem a korábbiaktól, de ez nem jelent még értékítéletet. Csak más.
"Szülei halála után Blythe McGuire-t mélybe húzza a gyász, alig bír a felszínen maradni, miközben a Matthews Egyetemen utolsó évén igyekszik átvergődni. Aztán egy véletlen találkozás belerántja a lányt valamibe, amire egyáltalán nem számított: tagadhatatlan vonzalmat érez a sötét hajú végzős, Chris Shepherd iránt, akinek múltja talán még sajátjánál is bonyolultabb. Ahogy a kapcsolatuk elmélyül, Chris magához téríti a lányt a bódulatból, ami azóta fojtogatja, hogy egy tűzeset megfosztotta a fél családjától. Blythe gyógyulni kezd, lassan meg is szereti a fiút, aki segít neki új utakat találni a gyönyörhöz és önmaga felfedezéséhez. Ám miután Blythe nyugodtabb vizekre evez, rádöbben, hogy Christ még mindig nyomasztja családjának fájdalmas múltja. A sötét örvények a mélybe húzzák a fiút, és talán Blythe az egyetlen, aki megóvhatja őt a vízbe fúlástól."
Gondolom, a különbség egy részét az adja, hogy ezúttal nem külső szemlélőként folyunk bele a történésekbe, hanem Blythe nézőpontján keresztül, és szinte hihetetlen, hogy ez mekkora különbséget okoz. Kicsit úgy éreztem, mintha nem is Park írta volna, hanem egy új felfedezett, mert csak nyomokban emlékeztetett a másik sorozatra, közben pedig itt volt ez a sok remek karakter, ami viszont abszolút rá vall.
Blythe eleinte nagyon mélyen volt. Meg lehet érteni, mert pont az életének egy olyan szakaszában ment át borzasztó dolgokon, amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne a szülei támogatására és segítségére. Ő pedig ezt nem kaphatta meg, mi több, az öccse neheztelésével is meg kellett küzdenie. Szóval érthető volt a depressziója, és pont emiatt volt annyira csodás nézni, ahogy napról napra erősödött, összeszedte magát, és megtanult a múltról a jövő felé tekinteni. Nyilván hatalmas segítségére voltak a Shepherd testvérek, de egy idő után már úgy éreztem, magától is képes egyben maradni, és ez nagyon nagy örömmel töltött el.
Chris-en sokat gondolkodtam. Néhány szempontból tipikusan könyves álompasi, más szempontból viszont nagyon nem. Azon agyaltam, hogy vajon az, hogy a könyv egyes pontjain kifejezetten gyengének, gyávának és sebezhetőnek tűnt, levon-e az értékéből, vagy pont ezért lehet igazán szeretni. És most arra jutottam, hogy pont ez teszi valóságossá. Mert mégis ki tudna egészséges lélekkel kijönni egy olyan helyzetből, amilyenből ő? Senki. Éppen ezért nem éreztem úgy, hogy a távolságtartása és a hülye, dühítő döntései indokolatlanok lennének. Idegesítettek, persze, de közben meg nem tudtam igazán hibáztatni értük.
James-re nagyon haragudtam, mikor kiderült az igazság. Ez egyszerűen kegyetlen dolog volt, mintha egy földön fekvőbe rúgott volna bele még egyet. Természetesen örültem, hogy helyre tudták hozni a kapcsolatukat Blythe-tal, de nem bocsátottam meg neki teljesen. A Shepherd testvérek pedig... ó, a szívem szakadt meg értük! Mert mindannyian csodálatosnak és erősnek tűnnek kívülről, pedig ők is éppen annyira szenvednek belülről, mint a bátyjuk, és ezt csak szépen fokozatosan tudjuk meg. Végül azonban kiderül, hogy ők sincsenek rendben, hogy ők is ugyanúgy megsínylették a történteket, mint a többiek, és mégis, rendkívüli, kivételes emberek lettek, akik ugyan nehezen küzdenek meg a démonaikkal, de ott vannak egymásnak, és mindenben támogatják a másikat. És ez szerintem csodálatos. Vérzik értük a szívem, de örülök is nekik. Zachary-t beleveszem a családba, mert ő is nélkülözhetetlen elemük.
Ahogy az írónő többi regényében, itt is nagyon nagy hangsúly kerül az egyéni fejlődésre, ami mindig szörnyen érdekes. Mert annyira szépen, fokozatosan építi fel, hogy szinte a szereplőkkel együtt épülünk fel mi is. Ha az elején sajnáltuk is őket, és mi is kicsit együtt szenvedtünk velük, szépen lassan mi is úgy raktuk össze a darabkáinkat, ahogy ők. Nagyon tetszett a történetben a futás eleme, ami végigkísérte az egészet, és gyönyörűen jelképezte azt, ahogy a dolgok a helyükre kerülnek, és a sérült lelkek meggyógyulnak.
Blythe és Chris kapcsolata nagyon aprólékosan fel van építve. Már az elején sejteni lehet, hogy mi is a titok kulcsa, de ahogy ők rájönnek a végén, az bravúros. Én speciel azt is imádtam, hogy eleinte Blythe csak annyit tudott, hogy neki együtt kell lennie Chris-szel, de ezzel együtt azzal is tisztában volt, hogy még nincs itt az idejük, és ezt el is fogadta. Lehet, hogy ez meglepő, de szerintem okosan gondolkodott, mert ő is tudta, hogy először saját magukat kell helyrerakniuk, mielőtt együtt működni tudnának, és ő bevállalta, hogy türelmesen kivárja, mert annyira nagyon hitt kettejükben. Aztán persze jöttek itt is nehézségek, és nem pont úgy alakult, ahogy tervezte, de mégis...
A hit végigkísérte a könyvet. Akár istenben, akár másik felsőbb hatalomban, vagy esetleg egymásban, vagy a kapcsolatukban. Tetszett, hogy mindenki másban találta meg azt, amire szüksége van, és végül mindenki bele tudott ebbe kapaszkodni. Nem kell, hogy mindenki ugyanabban higgyen. Ez mindenkinek egyéni választása, hogy miben hisz, nekünk csak tiszteletben kell tartanunk egymásét, és elfogadnunk, hogy nem vagyunk egyformák.
4,5/5 pont
Levontam fél pontot, mert a könyv egyes részein nekem egy kicsit kezdett átmenni csöpögősbe. Nem mondom, hogy nem volt rá szükség, mert ezek tényleg annyira elcseszett karakterek, hogy ha valakiknek, hát nekik szükség van emlékeztetőre, hogy szeretik őket, és nincsenek egyedül. De néha sok volt. Mindazonáltal nagyon jó olvasmányélmény volt, imádtam a Blythe és Chris közötti kémiát, a szexjelenetek is egyszerre voltak perzselőek, néha zavarbaejtőek, de mindenképpen igényesek, úgyhogy rendben volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése