"Hat hete már, hogy az apokalipszis angyalai alászálltak, és elpusztították a modern világot. Nappal az utcai bandáké a hatalom, de az éjszakákat a rettegés és a babona uralja. Mikor az angyalsereg harcosai tovaszállva magukkal ragadnak egy gyámoltalan kislányt, annak tizenhét éves nővére, Penryn, mindenre elszánja magát, hogy visszaszerezze a húgát.
Mindenre. Ha kell, akár arra is hajlandó, hogy alkut kössön egy ellenséges angyallal.
Rafi félelmetes harcos, de most legyőzötten, szárnyaitól megfosztva, félholtan hever a földön. Korszakokon átívelő háborúkban vívott győztes csatákat, most pedig egy éhezéstől legyengült tinilány menti meg az életét.
Miközben átvágnak a sötétségbe és káoszba merült Észak-Kalifornián, csak egymásra támaszkodhatnak a túlélés érdekében. Kénytelenek együtt megtenni az utat, hogy eljussanak San Franciscóba, az angyalok fészkébe, ahol Penryn mindent kockára tesz, hogy megmentse a húgát, az angyal pedig kénytelen legnagyobb ellenségei könyörületességére bízni magát, hogy újra a régi lehessen."
Merőben eltér az angyalokról lefestett kép ebben a könyvben a megszokottól. Máskor is találkozhattunk olyanokkal, akik nem elsősorban kedvesek és törődőek, de végeredményben mindig jó célt szolgáltak, hiába voltak embertelenek. Itt? Egy olyan világba csöppentünk, ahol az angyalok a rosszfiúk, az apokalipszis jóformán az ő hibájuk, bántják az embereket, akik rettegnek tőlük, és úgy összességében el lehet mondani: itt könnyű utálni őket. Mármint nyilván egy átlagembernek, nem egy megszállott angyal-rajongónak, amilyen én vagyok.
Penryn egy sokat megélt tizenhét éves. Most lehet panaszkodni, hogy ennyi idősen hogy lehetnek olyan képességei, amik neki vannak, mint például a harci képességei, vagy az, hogy életben tudja tartani magát és a családját még ilyen körülmények között is, de azért azt tartsuk szem előtt, hogy volt ideje kitanulni az élet könyörtelen szabályait és rendjét, úgyhogy tökéletesen jól meg van ám magyarázva, hogy mihez miért ért. Emellett végtelenül bátor és hűséges. Olyan alkalmakkor választja a nehezebbik és veszélyes utat, ami tipikusan a Titanic esete. Értsd: ha süllyed a hajó, és a szeretted a vízzel telítődött alsó szinten egy csőhöz van bilincselve, a saját életed mentenéd, vagy kockáztatnád, hogy te is, és a szeretted is meghal? Tudom, hogy mind szeretnénk rávágni, hogy természetesen vállalnánk a kockázatot, de ha jobban belegondolunk... annyira azért nem biztos. Szóval Penryn bevállalja az ilyen helyzetet. Még olyankor is, amikor a szerette helyett egy bosszantó angyal tollas seggét kell megmentenie. De még erre se lehetne azt mondani, hogy nincs értelme, hiszen az angyal a kulcs ahhoz, hogy megmentse a húgát, úgyhogy érthető. És amitől még tökéletesebb a karaktere, az az, hogy ő sem tökéletes. Mármint néha kifejezetten önző gondolatai vannak, nem áll szándékában megmenteni a világot, csak a saját és a családja bőrét. Az anyját meg kifejezetten könnyen hagyja sorsára, és simán felvállalja, hogy a nő csak hátráltatná, úgyhogy könnyebb neki nélküle, aztán majd lesz vele valami. És akármilyen csúnyán is hangzik, ettől még valósabb a karakter.
Rafi nevét jobban szeretem Rafaelként. Nem mintha a becéző alak bármit is levonna nagyszerűségéből. Komor, komoly, embertelen, mégis emberi. Van humorérzéke, amit ugyan csak ritkán csillogtat meg, de olyankor vicces. Először azt akartam írni, hogy ennek ellenére sem nőtt a szívemhez, de butaság lenne, mert ahogy a vége felé közeledtünk, úgy szerettem meg egyre jobban. Igen, sokszor csúnyán viselkedett. Igen, Penrynnel is néha rosszul bánt. De a vége? Annyira nagyon szép volt, amit érte tett, hogy az valami csoda! Arról ne is beszéljünk, hogy milyen könnyű együtt érezni a fájdalmával. A könyv elején, amikor elveszti a szárnyát, én hangosan felszisszentem, mert imádom a szárnyakat, és szerencsétlent megfosztották tőle. Borzalom! És annyira érződik a fájdalma és az aggodalma az elvesztett szárnyak miatt, annyira könnyű átérezni, hogy az valami varázslatos. És lehet, hogy nem a legérzelmesebb fickó, remekül álcázza az érzéseit, de ott vannak benne, és néha észre lehet venni, és olyankor olvadozunk. Szóval szeretem Rafaelt. Rafit.
Paige... annyira aggódtam érte végig! A testvérkapcsolatok egyébként is gyengéim, de itt még tetézve van egy testi fogyatékkal, úgyhogy még jobban lehet érte izgulni. Nagyon féltem, hogy mi lesz vele, és mit ne mondjak, egyáltalán nem vagyok megnyugodva az eredménytől. Az anyuka nagyon fura. Egyszerre érdekes és ijesztő, és szeretnék még belőle többet, de kevesebbet is, csupa ellentmondás az egész. Obiról nekem mindig Kenobi mester jut eszembe. De amúgy érdekes. Azt hiszem. DuDam párosa egészen aranyos, úgyhogy róluk szeretnék még többet olvasni.
A könyv borítójára ajánlásként az Éhezők viadalához van hasonlítva. Szerintem nem igazán sorolható ugyanoda. Persze, disztópia mindkettő, de egészen más formában. Mindenesetre tény, hogy ez is ugyanolyan kalandos, a főhős elszánt és mindenre kész, és végig izgalmas a sztori, pörög, és egy pillanatra sem lehet megnyugodni tőle.
5/5 pont
Kifejezetten jó könyv volt! Amit még így a végén megemlítenék, hogy az is szuper, hogy Penryn és Rafi nem szerettek egymásba rögtön, sőt, igazából sose mondtak ki semmi konkrétat, mégis lehetett érezni, ahogy egyre erősödik az őket összekötő kapocs. Szépen fokozatosan történt az egész, és ez nagyon tetszett. Meg úgy a könyv is. Alig várom, hogy olvashassam a folytatást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése