Penelope Douglas: Nélküled

Emlékszem, hogy az első részről, a Szívatásról milyen sok jót olvastam, mire a kezembe került, és arra is emlékszem, hogy megfelelt az elvárásaimnak, sőt! Tény, hogy másra számítottam, de egyáltalán nem rossz értelemben. A Nélküledről viszont nem hallottam annyi mindent, sőt, csak annyit tudtam, hogy ugyanaz a sztori, csak Jared szemszögéből. Viszont maga a karakter is annyira izgalmas, hogy még ha azt is mondják, hogy teljesen ugyanaz a sztori lesz extrák nélkül, valószínűleg akkor is elolvastam volna.


"Voltál már olyan dühös, hogy örömöd lelted abban, ha ütsz-vágsz? Vagy annyira tehetetlen, hogy teljesen tompának érezted magad? Az utóbbi néhány évem erről szól. A düh és a közöny két véglete között élek, átmenet nélkül.

Van, aki utál ezért, és vannak, akik félnek tőlem. De senki sem bánthat, mert nem érdekel semmi és senki.
Tatumot leszámítva.
Annyira szeretem, hogy már utálom. Barátok voltunk, de rájöttem, hogy sem benne, sem másban nem bízhatok. Ezért megbántottam. Ellöktem magamtól.
Mégis szükségem van rá. Amint meglátom, elememben érzem magam. Minden indulatomat rázúdíthatom. Belekötök, ellenszegülök, szívatom. Ez lett a lételemem.
De elment. Franciaországban volt egy évig, és más emberként jött haza.
Ha most támadom, már visszatámad.

A Szívatás Tate történetét mesélte el. Most kiderül, miként élte meg ugyanazt a másik főszereplő, Jared."

Imádom azokat a történeteket, amik arról szólnak, hogy gyerekkori barátokból hogyan lesznek szerelmesek. Ugyan nem gondolom, hogy el van rendelve, hogy a fiú-lány barátságoknak mindig ilyen fordulatot kell venniük, mert egyébként hiszek az ellenkező neműek közti barátságokban. Mégis, ha regényről van szó, nem sértődök meg nagyon, amikor arra jut a sztori, hogy köztük mégsem mehetett volna tovább szimplán a barátság, mert meg van alapozva. 

Jared egy sérült lelkű, fiatal fiú. Tudtuk, hogy mi történt vele, mégis, újra elmesélte a sztorit, ezúttal úgy, ahogy ő élte át, és ettől csak még valóságosabbnak lehetett érezni. Egészen elképesztő volt azt látni, hogy egyszerre gyűlöl és szeret valakit, és ennek megfelelően a legmocskosabb eszközöktől sem riad vissza annak érdekében, hogy az életében tudhassa a másikat. Nem voltak szép dolgok. Nagyon nem. Simán abba a kategóriába estek, amik tönkretehetnek egy gyengébb embert, de talán pont ez volt a lényeg. Hogy ő végigtudta, hogy Tate milyen erős, és hogy persze, szenvedni fog, de talpra fog állni, nem lesz képes összetörni őt. Azt szeretném hinni, hogy másképp nem tette volna. Soha nem lépett volna át a határt, mert akármennyire is utálta őt, közben szerette is, ezért épen és egészségesen volt rá szüksége, még ha csak ahhoz is, hogy kínozza. Aztán persze fordul a kocka, és megváltoznak az indítékok, de Jared onnantól sem szűnik meg Jared-nek lenni, csak önmaga egy nyugodtabb kiadásává válik, és ez az, ami szerintem nagyszerű. Mert hajlamosak úgy ábrázolni a főhősöket az írónők, hogy a szerelem teljesen megváltoztatja őket, és kenyérre kenhető papucsokat kapunk végeredményként, de itt ügyesen el lett találva az egyensúly, hogy érezzük a szerelem gyógyító erejét, de közben mégse veszítse el Jared önmagát.

Tate-et is ismertük már, de egészen más volt ebből a szemszögből. Itt már csak úgy láthattuk, mint egy erős, tűzben edzett lányt, aki megállja a sarat egy kegyetlen ellenféllel szemben. Bevallom őszintén, minden Jared iránti imádatommal együtt sem vagyok biztos abban, hogy én képes lettem volna megbocsátani azt a sok szörnyűséget, amit tett vele. De persze az én érzelmeim nem érlelődtek hosszú éveken át, én nem szerettem olyan régóta ezt a fiút, mint ő. Tate egy erős karakter, tökéletesen emberi gyengeségekkel, amiket könnyű megbocsátani neki. 

Maddoc és Jared kapcsolata néha egy kicsit kiakasztott. Mindig úgy éreztem, mintha Maddoc teljesen alá lenne rendelve Jared-nek, és csak azért élne, hogy őt szolgálja, és ez nem igazán tetszett, mert közben azért már azt is sejteni lehet, hogy ő sem egy egyszerű fiú, egyszerű múlttal. Kíváncsi leszek rá, nagyon is. Nagyon jót mosolyogtam, amikor megtudtam, hogy a harmadik rész (a Nélküled igazából csak a 1,5., szóval még van egy második rész, ami Maddocé) K. C. és Jax sztorija lesz, mert bár kettejüknek egyetlen egy közös jelenete volt csak, már az is sokat elárult a jövendőbeli kapcsolatuk természetéről, és sok jót ígér ám! Piper egy igazán jól ábrázolt negatív karakter, akit könnyű utálni, sőt, szeretjük is utálni, mert bőven ad rá okot. Nate-ről nem is beszélve. Jared apukája zseniális, ahogy belemászik a fia fejébe. Igazán, hidegrázósan utálatos férfi, akitől nem lehet nem félni legalább egy kicsit. 

A könyv természetesen leginkább Tate és Jared története, ahogy a kapcsolatuk szépen kibontakozik, és megtanulják megbeszélni a problémáikat, megbocsátani és túltenni magukat rajta. Eközben pedig fontos, hogy Jared is szépen lassan új életre kel, rátalál az örömre és a boldogságra, és igazán jó nézni, ahogy összeszedi magát. Mondjuk amiatt egy kicsit aggódom, hogy a negyedik rész megint az ő történetük lesz, de reménykedem, hogy nem lesz elrontva. 

4,5/5 pont
Amibe bele tudok kötni, az leginkább csak a Maddoc és Jared közötti néha fura kapcsolat, no meg az, hogy az én ízlésemhez egy kicsit túl van bonyolítva a könyv vége. Néhány dolgot kissé indokolatlannak éreztem, mintha már csak azért lett volna benne a sztoriban, hogy pár oldallal hosszabb legyen. De ettől függetlenül nagyon szerettem olvasni, és ajánlom mindenkinek, aki olvasta már a Szívatást, nem kell megijedni attól, hogy ez a sztori ugyanaz, csak pepitában, mert nem így van.