Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!

Erre a könyvre két okból is nagyon kíváncsi voltam. Először is, a kedvenc bloggerem írta, akitől már számos könyvértékelést is olvastam, és nagyjából ugyanazokat szerette, amiket én is. Ebből logikusan kellene következnie, hogy amit ő ír, annak is tetszenie kell. Másodszor pedig... az iskolai merényletek mindig is érdekeltek, a kiváltó okok, a történések, a következmények... úgyhogy örültem, hogy végre lehetőségem nyílt elolvasni. A bejegyzés egy kicsit spoileres lesz, de azért igyekszem.


"Hiszel magadban? 
Petra a pénztelen, vidéki lány elit gimnáziumba kerül, ahol mindenki gazdag és menő, így aztán hazudik, hogy ne lógjon ki, hiába figyelmezteti Dávid. 
Petrát a lányok befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de kiderül az igazság. És ettől kezdve pokollá válik az élete. 
Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat? 
Dávidnak is van egy kínos titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja. 
A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkoll. 
Van egy pont, amikor már nincs tovább. 
Van egy pont, ahol a szerelem már fáj. "

A sok amerikai könyv után egy kicsit mindig fura teljesen magyar regényt olvasni. Magyar nevek, magyar városok, és mindenféle magyar jellegzetesség. Mégis, talán maximum pár percig tartott, amíg hozzászoktattam magam ehhez a világhoz, mert elég könnyen magába szippantott. Igaz, a történet elejét már legalább kétszer elolvastam, de ettől függetlenül harmadjára se ugrottam át egy mondatot sem.

Petra eleinte nagyon szimpatikus volt a számomra. Sokat tanult, tudta, mit akart, és nem félt küzdeni érte. Aztán olyan szituációba került, ahol nem talált más megoldást, mint a hazugságot. Nem igazán tudom elítélni emiatt, mert szerintem teljesen reális, ahogy a helyzetet kezelte, az elején legalábbis mindenképpen. Aztán tiszteltem, amiért erős maradt azután is, hogy lebukott, és nem hagyta magát eltaposni. Egészen addig a pillanatig... onnan megváltozott a helyzet, fordult a kocka, ezt már nem lehetett olyan könnyen elviselni, nem lehetett nem tudomást venni a helyzetről. Innentől, bár együtt éreztem vele, egyetérteni nem tudtam...

Dávid nagyon szimpatikus volt, talán végig. Igaz, hogy egyes dolgokkal nem értettem egyet. Például, szerintem túlságosan könnyen túltette magát azon, ahogy bánt vele Áron. Persze, rá lehet fogni, hogy a kamasz szerelem nem ismer határokat, ilyenkor el kell vetni a józanésznek még csak a gondolatát is. Mindenesetre én nem adtam volna be a derekam annyira hamar. Részben persze érthető volt, mert voltak nagyon szép pillanataik. Annak viszont nagyon örültem, mikor végre elfogadta magát teljesen, és tudta, hogy mit érdemel, és annál kevesebbel nem is érte be. Vártam már ezt a pillanatot, és örültem, hogy a jellemfejlődés elérte a csúcspontját, amit el kellett.

Tudtam, hogy a könyv merényletről szól, de egészen egy adott pontig mást képzeltem el. Nem gondoltam volna, hogy ez a személy fogja elkövetni. Egy bizonyos szintig mégis érthető. Egy bizonyos szintig.

Az az igazság, hogy az öngyilkosság gondolatától mindig is idegenkedtem. Az utóbbi időben az öngyilkossá lett ismerőseim száma sajnos kettőre nőtt, úgyhogy valamennyire érint a dolog. Talán ezért is van egy nagyon határozott "nem-hozzáállás" bennem, ami miatt nem tudom elfogadni, hogy valaki erre adja a fejét. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy vannak esetek, amikor nincsen más megoldás, amikor az egyetlen, amit tehetünk, az az, ha véget vetünk az életünknek. A regénynek az a pontja, ahol az öngyilkos csoportokról volt szó, egyszerre tűnt számomra abszurdnak és borzasztónak is, remélem, ilyen nem létezik valóban. Lehet, hogy valakinek szörnyen áll a szénája, lehet, hogy kilátástalannak tűnik a helyzet, de olyan nincs, hogy ne legyen más megoldás. (Az eutanázia bizonyos esetekben kivételt képez, de azt se tudom támogatni jószívvel. Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek kötete nagy hatással volt az ezzel kapcsolatos meggyőződéseimre.) Ebben az esetben is, bár úgy tűnt, az egész élete el van cseszve, még mindig volt kiút ebből is. Gondolkodtam rajta, és viszonylag hamar találtam is, és bár pokolian nehéz lett volna, de sikerülhetett volna.

De nem csupán öngyilkosságról volt szó, hanem mások megöléséről is. Hátborzongató részletességgel írta le, hogyan követte el sorban a gyilkosságokat, hogyan vált egy olyan tinivé, aki bár nehezen, de mindig meg tudta húzni a ravaszt. Ijesztő volt látni, hogy egy jól tanuló, jól teljesítő, szép reményekkel rendelkező diák hogyan változott valami mássá az őt ért kegyetlenségek hatására. 

4,5/5 pont

Elég nyomasztó könyv. A témája meg is követeli, mindenesetre volt a vége felé már olyan rész, ahol úgy éreztem, most már jobb lenne, ha vége lenne, mert kezd egy kicsit túlságosan magába szippantani, és depresszióssá tenni. De azért nagyon tetszett, mert minden meg volt magyarázva, betekintést nyerhettünk a negatív karakterek hátterébe is, ami sokszor meghökkentő volt, de mindenképpen valamennyire érthetőbbé tette, hogy miért is lettek ilyenek. A popkulturális utalásokból nekem túl sok volt, én nem nagyon szeretem az ilyet. Egy bizonyos szintig még rendben van, de... nem tudom, nekem túl sok volt. Mindenesetre az biztos, hogy nem egy egyszerű, limonádé könyvről van szó, hanem egy olyan történetről, ami elgondolkodtat, és a hatása alá von.