Hónapok óta csücsült a kis könyvtáramban. Tudom, hogy hónapok óta, mert mindig a fejemben volt, hogy "na, most már tényleg hozzáfogok", és mégis, csak most jutottam el idáig. Érdekes, mert az első részt is imádtam, ezért evidens lett volna, hogy nem várok ennyit a másodikkal. Talán azzal tudnám megmagyarázni, hogy az utóbbi időben jól estek a kis tinglitangli limonádék, amiknek nincsen jelentőségük, csak jól esnek. Mert az Éjkoronára mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tinglitangli limonádé lenne...
"Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?"
És hű. Meg ha. De komolyan. Szóval vannak könyvek, amik ütnek. Amik lehengerelnek, és amiktől aztán szóhoz se jut az ember, mert egek, erre mit lehet mondani? Én már az alapsztorit is imádtam. Imádtam, hogy nem egy hétköznapi főhősről van szó, hanem egy lányról, aki orgyilkos, aki át tud menni szuperfélelmetesbe, és lekaszabolni mindenkit, aki az útjába kerül. (Zárójelesen megjegyzem, hogy most láttam egy kis hasonlóságot a Poison study-val, és mégse, mert a kettőt össze se lehet igazán hasonlítani...) És akkor ott vannak a férfi főszereplők is. Nem mindig jönnek be a szerelmi háromszögek, de az a jó, hogy ez sem a szokványos értelemben az, legalábbis nem teljesen. És tudom, hogy ez eddig egy nagyon csapongó kritika, de körülbelül fél órája végeztem a könyvvel, és jaj, még mindig a hatása alatt vagyok.
Kezdjük Celaena-val. Az egyik legbadassebb főhősnő, aki ki lett találva. Se nem fekete, se nem fehér, valahol inkább a kettő között, és mégis az ember akaratlanul is szimpatizál vele, mert tulajdonképpen a jó oldalon áll, még ha nem is szokványos eszközökkel. Persze, a való életben nehéz lenne szimpatizálni valakivel, aki ennyit gyilkol, de ebben a világban nagyon is működik. És a legszebb, hogy emellett ő se tökéletes, benne is iszonyatos csaták dúlnak. Teljesen megértem, hogy a könyv elején ő nem akar ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Lássuk be, szenvedett ő már eleget a Távolvégen, aztán a versenyben, és most még a királyt is kell szolgálnia, akit szívből gyűlöl. Szóval ilyen körülmények között én sem akarnék a világ, de akár csak az ország megmentésén se munkálkodni, csak azt akarnám, hogy hagyjon a fenébe békén engem mindenki, hadd hemperegjek az én kis kapitányommal... de persze, mivel Celaena-ról van szó, feltámad benne a hőskomplexus, és ő is belátja, hogy cselekednie kell. Főleg azután a fordulópont után... az egyik kedvenc részem az volt, ahogy reagált rá. Annyira emberi volt, annyira fájdalmas, és úgy sajnáltam... szinte öröm volt nézni a bosszúját Grave ellen, akármilyen mocskos is volt. Utána összeszedte magát, és küzdött tovább, és... na igen, Celaena nagy kedvenc lett.
Chaol is olyan szépen fejlődött. Ahogy küzdött a lojalitása ellen... habár azt nem feltétlenül értem, hogy egy ilyen királyhoz mégis hogyan akarhat hű maradni. De talán elég az, hogy Dorian felé az. De aztán, mikor ledőltek a korlátok, annyira édesen bánt a lánnyal. A csokitortás jelenetet például imádtam, meg minden közösüket. Utána pedig sajnáltam, és a szívem is összetört a bánatát olvasva. Szerencsétlen okkal hibáztathatta magát, mert tényleg hibázott, de... inkább együttérzek vele, mint dühös lennék.
Dorian nekem sokszor elég kis semleges volt. Úgy értem, aranyos meg minden, tök jófej, de hagyja békén Celaena-t és Chaol-t, találjon magának valaki mást (Nehemia-ra gondoltam...), de aztán az ő történetszála is érdekessé vált. De még mennyire! Na meg az is tetszik, ahogy próbál a lány barátja lenni.
Archer-t eleinte kedveltem, szimpatikus volt. Meglepett a végén a fordulat, habár talán nem kellett volna. Ami Nehemia-val történt... borzasztó és lesújtó volt. Tudom, hogy szükségszerű volt, hiszen végül ez indított be mindent, de mégis... annyira kegyetlen volt egy olyan kedves és bátor lányhoz ez a sors. Ó, és éljen Fürge!
A sztori tele volt csavarokkal. Néhol kicsit elvesztettem a fonalat, mert annyi minden volt, és annyi minden állt kapcsolatban másokkal... a végén, ahogy jött a nagy csavar, még mielőtt kimondta volna az igazat, már tudtam, hogy mi lesz, ettől függetlenül azért hatalmasat ütött. Utólag visszaolvastam néhány részt, és még több értelmet nyertek a reakciók. És wow... nem tudom elképzelni, hogy innen hogyan tovább!
5/5 pont
Nem is kérdés! Annyira izgalmas volt az egész! Igaz, ez most két napba telt, de nem azért, mert ne lett volna kedvem olvasni, inkább az időhiány miatt. De pörgött, lekötött, elgondolkodtatott, elszomorított, feldobott, és úgy egyszerűen, lenyűgözött. Kérem a folytatást! Ha megígérem, hogy azzal nem fogok ennyit várni, akkor megkaphatom most?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése