"Cole St. Clair csakis és kizárólag azért jött Kaliforniába, hogy visszaszerezze Isabel Culpepert. A lány Cole tönkrement, üres élete elől menekült, amivel csak még inkább tönkretette és kiürítette azt. Cole nem csak akarja Isabelt. Szüksége van rá.
elvesztett.
Isabel próbál új életet kezdeni Los Angelesben. De nem igazán megy neki. Épp olyan jó ebben a színjátékban, mint az összes többi színészkedő ember… de mégis mi értelme folytatni? Mit nyerhet mindezzel?
bűnös.
Úgy tűnik, Cole és Isabel múltjának sosem volt jövője. Ugyanolyan könnyedén képesek megmenteni egymást, mint széttépni. Az egyetlen dolog, ami biztos: nem engedhetik el egymást."
Szeretem Maggie stílusát. Olyan egyedi, minden könyvének megvan ez a hangulata, amit nem is igazán tudok megfogalmazni. Nem arról van szó, hogy pörög, hogy egyfolytában akció van benne. Inkább lassú, szépen kidolgozott, tele érzelmekkel és gondolatokkal. És csodaszép leírásokkal! Igen, ezt imádom benne, ahogyan azt is, hogy közel sem tökéletes karaktereket igazán szerethetővé tud tenni.
Isabel-nél nem sok keményebb főhősnő létezik. Ő az a fajta lány, aki betonbiztos falakkal veszi körbe magát, hogy megóvja magát a sérülésektől, és közben néha elfelejti, hogy az élet akkor az igaz, ha megengedjük magunknak, hogy érezzük. Sokszor idősebbnek tűnik a koránál, azonban néha felcsillan a személyiségének az az oldala, amitől hitelessé válik, hogy basszus, ez a lány még húsz éves sincsen! Szóval kemény, sokszor viselkedik egy igazi dögként, nem jópofizik senkivel, úgyhogy ha jóban akarsz vele lenni, akkor tiszteletben tartod, hogy ő ilyen, és elfogadod, megtanulod így szeretni. Én megtanultam így szeretni, mert kifejezetten kedvelem a csípős nyelvét, a megjegyzéseit, és mindent, ami őt Isabellé teszi.
Cole első nézésre tipikus álompasi. Tökéletes a külseje, a hangja, nagyszerű a humora, éles az esze, mindig tudja, mit mondjon, és külön tudja választani a sztár énjét a valóditól. Azonban ő maga nem tökéletes, számtalan démonnal küzd, a legtöbbet egészen a végéig le sem tudja győzni. Pedig annyira szurkolunk neki, mert ha azok a démonok nem lennének, mi is ugyanolyan könnyedén bele tudnánk zúgni, mint Isabel. Habár kit áltatunk? Démonok ide vagy oda, így is beleszeretünk, mert Cole St. Claire-t nem lehet nem imádni, még akkor sem, ha ugyanolyan tökéletlen, mint akár te vagy én.
A mellékszereplők újfent csodálatos színt hoztak a könyvbe. Leon-t már az elején megszerettem, úgyhogy nagyon örültem neki, mikor először hívta őt fel Cole. Jeremy igazi támasz, egy nyugodt ember, aki képes jó maradni még a mocskos világ ellenében is. Baby a hülye neve ellenére egy igazán reális karakter, akit vagy gyűlölsz, vagy szeretsz, de nem lehet nem megérteni az őt mozgató nézeteket. Sophia egy tündérbogár, nagyon megkedveltem, mert olyan kis ártatlan és kedves, és a végére ő is egészen szépen kikupálódott és összeszedte magát.
Nem mindig merek belekezdeni új történetbe egy régi kedvencem írónőjétől. Ezért is nem olvastam mást a sorozat első három részén, valami a Skorpió vágtán kívül tőle. A Sinner viszont nem új történet, hanem a régi folytatása, csak éppen másokon van most a hangsúly. Sam-et és Grace-et szívesen láttam volna többet, mert annyira csodásak együtt, úgyhogy csakúgy ittam magamba az oldalakat, ahol kaptunk belőlük.
5/5 pont
Gondolkodtam azon, hogy szeretnék-e pontot levonni, de tulajdonképpen nem tudok rá okot, miért tenném. Maggie Stiefvater könyvet kaptam, az biztos. Cole és Isabel kapcsolata, amilyen nehezen alakult ki a végére, annyira stabilnak tűnt mégis, valószínűleg azért, mert akármilyen viszonyban is voltak éppen, nem lehetett letagadni a közöttük levő kötelékeket, mert azok akkor is ott voltak, ha nem akarták. Gyönyörű volt, jól esett a lelkemnek, főleg C. J. Roberts könyve után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése