"Tessa és Hardin kapcsolata eddig minden nehézséggel dacolt, de vajon boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak?
Miután boldogok leszünk,
az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.
Tessát és Hardint már elég meglepetés érte. A köztük lévő kötelék erősebb, mint valaha, de az újabb és újabb kihívások alapjaiban rengetik meg a kapcsolatukat, és Hardin áthatolhatatlannak hitt páncélján is rést ütnek. Miközben mindkettejük családjáról megdöbbentő titkok kerülnek napvilágra, egyértelművé válik, hogy nem is különböznek annyira egymástól. Tessa már nem az a kedves, egyszerű, jó kislány, mint amikor megismerte Hardint, és Hardin sem ugyanaz a szívtelen, mogorva fiú, akibe Tessa beleszeretett. Tessa már megérti a Hardinban kavargó sötét érzelmeket, és tudja, hogy csak ő csillapíthatja le, amikor ezek a démonok a felszínre törnek. Hardinnak szüksége van rá. De minél több részlet derül ki Hardin múltjából, ő annál zárkózottabb lesz, el akarja magától taszítani Tessát, és mindenkit, aki közel áll hozzá. Eljön az az idő, amikor Tessa már nem biztos abban, hogy önmaga feláldozása nélkül meg tudja menteni Hardint. Megéri-e a szerelem, hogy feladja érte a saját egyéniségét? Nem akar meghátrálni, de igazából kiért harcol? Hardinért vagy saját magáért?"
Egy mondatban össze lehet foglalni, hogy miről szólt az első három rész: Tessa és Hardin mindig összejönnek, az egyikük mindig elcseszi a dolgokat, a másik mindig megbocsát neki, szexelnek egy jót, aztán kezdik elölről az egészet. És higgyétek el nekem, ez tényleg tökéletesen igaz volt eddig. Azt hittem, hogy a negyedik rész se lesz más, ugyanaz a régi huzavona, ugyanazok a gyenge jellemek, ugyanazok a hibák. És tudjátok mit? Tévedtem.
Mind a két szereplő nagy utat tett meg. Tessa ártatlan, naiv kislányként kezdte. Közben rengeteg mindenen átment, rengeteget sírt, szenvedett, néha nevetett. Megbocsátott, megbántódott, megbocsátott megint. Mindig beleesett ugyanazokba a hibákba, mindig elgyengült, ha Hardinról volt szó, hiába tudta, hogy megint ugyanaz lesz a vége. De most? Most a sarkára állt. Végre rájött, hogy annak semmi értelme, ha folytatják a körforgást, mert tartósan nem lehetnek boldogok. Ahhoz, hogy egymást megismerjék és elfogadják, először saját magukat kell helyrerakni. Nem mondom, hogy nem volt néha idegesítő. Néha szívesen falhoz csaptam volna - már Tessa-t, nem a könyvet. Nem is mindig értettem, hogy mit miért csinált. Mégis, ha nem hozza meg azt a bizonyos döntést, és nem tart ki mellette, talán nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy kellett volna. De életében először nem gyengült el, és ragaszkodott ahhoz, amire szerinte szükségük volt. Úgyhogy igen, fejlődött.
Hardin... nagyon meglepett. És meglepő módon pozitívan. Az elején természetesen mindent elcseszett, és már komolyan a fejemet fogtam, hogy már megint kezdődik elölről, de aztán kattant valami nála, és végre, végre észhez tért. Sokáig tartott, három és fél hosszú könyvön keresztül, de végre ő is elkezdte összerakni a saját darabkáit, és igazán igyekezett. Le voltam nyűgözve, hogy még a végén is, ahogy éveket ugráltunk, és ők még mindig nem találtak egymásra, de ő nem esett vissza. Könnyen megtehette volna, hiszen mi volt számára mindig a megoldás, ha rosszul alakult a szénája? Ivott, verekedett, züllött. És most? Várt. Türelmesen várt, mert végre hitt kettejükben annyira, hogy tudja, hogy végül úgyis egymás mellett fognak kikötni. Akik ennyi mindent átéltek, és mégsem szűntek meg szeretni egymást, azoknak nem lehet más sorsuk, minthogy végül együtt legyenek. Nem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de a végére Hardin határozottan szerethető alakká vált. Ha nem lettek volna az előzmények az ocsmányságokkal, talán még az is felmerült volna bennem, hogy esélyes könyves álompasi címre.
A könyv igazi lezárás volt, és végre a szereplők igazi lényéről is lehullt a lepel. Végre el tudtuk engedni Zed-et, megszeretni Hardin családjának minden egyes tagját... igen, az összeset. Megérthettük, ki mit miért tett, kinek milyen oka volt rá, és ha esetleg elfelejteni nem is tudjuk nekik a dolgokat, elfogadni igen, és ha Hardin képes volt megbocsátani, akkor nekünk is annak kell lennünk. Ami Tessa családjával történt, az szükséges rossz volt. Nem azt mondom, hogy nem sajnálom, mert nagyon is, de nélküle talán nem ez lett volna a történet vége.
Mert ebben a kötetben nem azon ment végig a huzavona, hogy milyen szemetek mindketten. Végre nem arról szólt, hogy egyfolytában marakodnak, bántják egymást, aztán megpróbálják jóvátenni. Nem mondom, hogy nem volt benne ilyesmi, de nem erről szólt, és ez könnyebbséget jelentett. Kifejezetten szépnek tartom, hogy éveknek kellett eltelnie, hogy végre megkaphassák a boldogságot, mert szükségük volt arra, hogy felépítsenek maguknak egy életet egymás nélkül, hogy ne csak együtt érjenek valamit, hanem külön-külön is. Hát nem erről szólt az egész? Hogy annyira szerették egymást, hogy úgy érezték, a másik nélkül élni sem tudnak? Pedig de. Tudnak. Mind a ketten sikeresek lettek, és kiderült, hogy nem azért kell együtt lenniük, mert értéktelenek, vagy mert szükségük van egymásra a működéshez, hanem mert szeretik egymást, és ezt akarják. És különbség van, hatalmas különbség.
4/5 pontSokáig nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e hármasnál többet adni neki. De ahogy írom a kritikát, határozottan pozitív érzések töltenek el, mert a sok háborgó előzmény után ez sokkal kellemesebb volt, sokkal elviselhetőbb... és szerethetőbb. Persze, itt is sokat szenvedtek, talán eleget ahhoz, hogy ne érdemeljék meg a 4-est. De mégis folyton olvasni akartam, mert érdekelt, mert lekötött, és mert élveztem. Akkor is, amikor utáltam valamelyiküket. Félreértés ne essék, nem bocsátom meg az előző részeket, mert azok tényleg idegőrlők voltak, de ebben a kötetben hatalmas fejlődésen mentek keresztül, és végre olyan emberekké váltak, akiknek lenniük kellett, és ezt igenis értékelni kell.
De azért nem akarok még többet belőlük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése