Katie McGarry: Crash into you - Szívkarambol

Az első két részét elég régen olvastam ahhoz, hogy mikor végre megkaparintottam a harmadik részt, majdnem teljesen elfelejtsem, hogy miről is szóltak a korábbiak. Aztán szépen lassan visszajöttek az emlékek, és már emlékeztem is, hogy miért is szerettem nagyon az írónőnek a könyveit. "Színjeles tanulmányi eredmény, dizájnerrucik, kifogástalan élet – ennyit várnak Rachel Youngtól. A magániskolába járó tizenegyedikes lány azonban titkol ezt-azt jómódú szülei meg basáskodó bátyjai elől… sőt, épp két újabb tétellel gyarapította a listát. Az egyik, hogy sötét országutakon szokott száguldozni vadidegenek társaságában a Mustangjával. Hát a másik? A tizenhét éves Isaiah Walker – egy nevelőszülőknél fölcseperedett, tetovált srác, akivel szóba állnia sem lenne szabad. Ám miután a szürke szemű, átható tekintetű fiú a segítségére siet, többé nem tudja kiverni a fejéből. 
Isaiah is rejteget titkokat. A lakóhelyéről és Rachel iránti tényleges érzéseiről. Még csak az hiányozna, hogy belegabalyodjon egy gazdag csajba, aki nyilván csak a kaland kedvéért kívánkozik a város rossz hírű déli fertályára – még ha ránézésre valóságos angyal is ez a lány. 
Amikor azonban közös szenvedélyük, az aszfalton száguldozás, mindkettejüket életveszélybe sodorja, hat hetük marad, hogy kiutat találjanak. Hat hét, hogy kiderítsék, meddig hajlandók elmenni egymás megmentéséért."

Eszembe jutott, hogy az első részben, a Pushing the limits-ben még szurkoltam Isaiah-nak, hogy megkapja Beth-t. A második részben az elején még ugyanígy volt, de aztán én is hamar megértettem, hogy Beth-nek nem rá volt szüksége - legalábbis nem úgy, ahogy Isaiah szerette volna. De azért most már nagyon szerettem volna, ha a srác is megkapja a saját hepiendjét, mert éppúgy megérdemelte, mint a többiek. És ennek az oka ebben a könyvben derült ki leginkább.

Tetszik, hogy nem egysíkúak a történetek, nem ugyanarról szóltak, és ha lehet, ez valamivel még egyedibb volt a sok kocsival és versennyel. A kémia a két szereplő között nagyon toppon volt, amitől lehetetlen volt nem szurkolni nekik végig, nem szomorkodni velük, amikor baj volt, nem örülni, amikor öröm volt.

Rachel karaktere szerintem nagyon aranyos volt. Tetszett az ártatlansága, amibe mégis vegyült egy kis vadság a száguldás iránt érzett imádatával. Tetszett, hogy hiába volt tipikus kislány, mégis a kocsikért volt oda, nem a sminkekért. Az viszont kevésbé tetszett, hogy eltitkolta a betegségét. Nem mondom, hogy rossz döntés volt, inkább csak sajnáltam, hogy erre volt szorulva, de nagyon örültem neki, hogy a könyv végére átment egy kis változáson, és sikerült a sarkára állni. Kétségkívül jót tett neki Isaiah, még ha néha egy kis szabályszegésre is vette rá.

Isaiah szintén egy nagyon összetett karakter. Erős, magabiztos, félelmetes - de mindez csak a külső valójában egy megsebzett, megbántott, fájdalmakkal küszködő fiatalember volt, aki úgy tartotta magát a felszínen, ahogy tudta, és eközben mégis végig hű maradt önmagához és az elveihez. Igaz, a végén volt egy kis megingása, de végül nem tette meg azt, ami átlendítette volna a határon. Tetszett, ahogy védelmezte Rachel-t, és az is, amikor nem. Neki is egy kicsit alakulnia kellett ahhoz, hogy méltó párja legyen a lánynak. Volt egy mondata viszont, amivel összetörte a szívemet.

"Mi a baj velem, hogy senkinek se kellek?"

Szerencsétlenre rendesen rájárt a rúd, amit a lelke nyilvánvalóan meg is szenvedett. Viszont nála is igaz az, hogy ami nem öl meg, az megerősít, hiszen mire elérte a majdnem felnőttkort, megtanulta, hogyan kell túlélnie ebben a világban, és erősebb lett, mint a legtöbben.

Rachel családja nagyon érdekes volt. A bátyjait nem igazán tudom hovatenni. Főleg Ethan-t. Sokszor úgy említette őt Rachel, mint a legjobb barátját, ahhoz képest nekem közel sem tűnt annyira nagyon szorosnak a kapcsolatuk. Oké, hogy ott volt az ikerkártyájuk, amikkel úgymond bajtársak lettek, de ha nem is tudtak arról, hogy mire használja fel azt a másik, akkor máris nem tűnik olyan nagy jelentőségűnek ezek a kis kártyák. West érdekes volt, ő tetszett, szerintem benne van kiaknáznivaló, és nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja, hiszen a következő rész az ő könyve volt. A többiekről sok mindent nem tudunk meg, a szülőkről viszont annál inkább. Apu és Anyu is kellőképpen felbosszantott, különböző okok miatt, de a végére nagyjából azért helyre kerültek a dolgok.

Isaiah oldaláról a mellékszereplők valahogy sokkal jobban tetszettek. Kezdve Abby-val, akit az első oldalain nem igazán bírtam, utána viszont nagyon megszerettem. Örültem volna, ha az övé a következő könyv, de még egyet várni kell rá. Mindenesetre nagyon kíváncsi leszek rá, mert én is szeretem a nyuszikat. Logan is jópofa volt, tetszik az adrenalinfüggése. Viszont sajnálom, hogy nem emlékszem rá az első kötetből. Beth visszatérésének annyira nagyon nem örültem, és nem azért, mert nem szerettem, hanem mert most csak bezavart Isaiah-ék kapcsolatába, de azért a végkifejlettel nem volt bajom. Noah és Echo továbbra is klasszak együtt, bár szerettem volna  megtudni többet Echo kiújult problémájáról. Remélem, lesz szó erről a továbbiakban, mert nem akarom, hogy visszaessen, vagy ilyesmi. Eric viszont... egy gennyláda. Ő pont az ellenkezője Abby-nek: eleinte bírtam őt, aztán viszont gyűlöltem. Teljes szívemből.

4,5/5 pont
Fél pont levonás amiatt, mert egy kicsit sok volt a szenvedés. Egyébként viszont nagyon tetszett, egy nap alatt simán kiolvastam, mert végig pörgött, végig izgalmas volt, megvoltak a jellemfejlődések, és úgy az egész egyben volt. Így tovább, Katie McGarry, így tovább!