Julianne Donaldson: Edenbrooke

Miután tegnap újraolvastam az Éhezők viadala trilógia utolsó részét (amiről nem tudnék értékelhető kritikát írni), nagyon vágytam egy olyan könyvre, ami kis gyógyírt nyújt elkínzott lelkemnek. Erre a feladatra, úgy gondoltam, az Edenbrooke tökéletesen alkalmas lesz, hiszen a tartalomból és az értékelésekből is egyértelműen kiderült, hogy egy kedves romantikus történet lesz.


"Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 
Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba."

A tizenkilencedik századi Anglia mindig is a szívem csücske volt. Ugyan soha nem élnék abban a korban, ha lehetőségem lenne rá, de azért ellátogatnék oda pár napra. Valószínűleg csak leírva tűnik olyan varázslatosnak és különlegesnek, egyébként biztosan nem lehetett ilyen tökéletes. Plusz a feminista hajlamaimmal kicsit kikészülnék abban a világban. De azért szeretem az ilyen történeteket, mert mindig egy másik világba kalauzolnak el.

Marianne karaktere nagyon szimpatikus. Okos, izgalmas, mégis bájos és ártatlan. Imádnivaló a szokása, hogy becsukja a szemét, és táncolgatni kezd, ami miatt folyton valami baleset éri. A nővéréhez való viszonya eléggé szeszélyes, amivel nincs is semmi probléma, mert tulajdonképpen eléggé reálisnak tűnik. Néhol zavart, hogy mennyire alulértékelte magát hozzá képest, és mennyire maga elé helyezett mindenkit, főleg Cecily-t. De tulajdonképpen ez is valahol érthető, és valójában azért nem is lehetne emiatt ördöginek címkézni, vagy ilyesmi. Marianne humora nagyon szórakoztató, és olyan szépen le volt írva, ahogy lassan beleszeret a férfiba... 

Philip... hm, Philip! Egy újabb könyves álompasi. Először azt hittem, tipikus brit nőcsábász, aki minden ilyen könyvben feltűnik. Aztán szépen lassan egyre többet megtudtunk róla, és kiderült, hogy közel sem erről van szó. A szenvedélyes, perzselő tekintetű úr valójában minden ízében becsületes, ami egy bizonyos szinten már talán aggasztó is, de végeredményben kifejezetten pozitív színezetet ad az egyébként is nagyszerű karakternek. Azért, tegyük hozzá, egy kicsit már túlságosan is tökéletes az uraság, de egy romantikus regényben elnézhetjük ezt a hibáját.

Cecily nem volt a szívem csücske. Többnyire kifejezetten ellenszenves volt, csak amikor kedvesen és törődően fordult Marianne felé, akkor kedveltem egy kicsit. Philip anyja nagyon kedves volt, igazán a szívemhez nőtt. Williamről és feleségéről ugyan nem sokat tudhattunk meg, de amit igen, az is igazán szerethető volt. Louisa... nem. Ő nem. Marianne nagymamája is igazán szerethető vénlány!

A történet végig olvastatta magát. Azon kívül, hogy romantikus regény, azért volt benne bőven izgalom is, főleg a végén történt dolog miatt. De nyilván nem az volt a középpontban, hanem a szerelem, ami ebben a könyvben olyan gyönyörűen el lett találva, hogy szinte sóvárgok azért, hogy nekem is ilyenben legyen részem. És a humora sem az utolsó...

"Óvatosan felpillantottam a szempilláim alól. Ha közönséges lánynak néz,én ugyan nem fogom megingatni a hitében. […] 
– Szóval,maga…fejőnő? 
– Igen,uram. 
[…] 
– És énekelni is szokott fejés közben? 
– Természetesen. 
Az idegen áthajolt az asztal fölött,egyenesen a szemembe nézett,majd így szólt: 
– Szívesen meghallgatnám,mit szokott énekelni a teheneknek. 
[…] 
Szinte önkívületben az asztalra csaptam,és halkan rázendítettem: 
– Kistehén – bummm – kérlek én – bummm. – Az idegen szeme kikerekedett. – Adj tejet – bummm – édeset – bummm."

5/5 pont
Igazán kedves, szép, romantikus történet volt. Bele tudnék kötni, ha nagyon akarnék, de nem akarok, mert most pont egy ilyen könyvre volt szükségem, és éppen ezért nagyon boldoggá is tett. Szeretem az ilyen lélekemelő sztorikat, amik pontosan arra jók, hogy egy kicsit kizökkentsenek a szürke hétköznapokból, és egy varázslatos világba vigyenek el, ahol ha nem is tökéletes az élet, a végén mindenki megkapja, amit érdemel.