"A tizenhárom éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Különleges burkot húznak maguk köré színekből és szavakból, ahová nem engednek be semmit és senkit. Egy nap azonban a burok felhasad, és a családi tragédia úgy kipörgeti az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó.
Három esztendő múltán jóformán szóba sem állnak egymással. Az érzékeny lelkű Noah szerelmes barátságba keveredik a szomszéd sráccal, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné…
Az ikrek nem veszik észre, hogy mindketten csak a történet egyik felét ismerik, és vissza kéne találniuk egymáshoz, hogy esélyük nyíljon világuk újjáformálására."
Imádom a testvéreket. Ikreket soha nem akarnék magamnak, de tény, hogy a köztük levő kapcsolat lenyűgöző tud lenni. Az én testvérem négy évvel idősebb nálam, mégis mindig arra a következtetésre jutunk, hogy lélekben ikrek vagyunk, vagy ha azok nem is, egy a lelkünk, lelkitársak vagyunk. Éppen ezért imádom az olyan történeteket, amikben persze, van szerelem, de le van bennük írva a testvéri kapcsolatok gyönyörűsége, annak minden hibájával és tökéletlenségével együtt.
Noah szemszögével a múltba láthattunk bele. A személyisége elragadó. Engem teljesen levett a lábamról a különcségével, az elméleteivel a jövevényekről, a fejben lerajzolt portréival, és azzal, ahogy a világot látta. Hogy nem volt hajlandó beállni a átlagos emberek közé, mert ő különleges, és ezt tudja is magáról. Aztán belépett az életébe a szerelem, ami ellen szerencsére meg sem próbált igazán küzdeni, mert elfogadta magát, még ha nem is mondta ki hangosan a tényeket. Tetszett, hogy mindent úgy fogott fel, mint egy művészi alkotást. Szeretni és művészien szeretett. Aztán persze ő is követett el hibákat, elég csúnyákat is, amiket nem lett volna szabad, de őszintén? Ezektől csak még jobban lehetett szeretni. Noah fantasztikus személyisége a jelenben már megkopott, úgy tűnt, talán el is veszett, amit meg lehetett érteni, főleg a történet vége felé, de abba belenyugodni, hogy ez így is maradhat... az nem is volt lehetséges.
Jude-ot eleinte nem voltam biztos abban, hogy kedvelem. Noah-val kezdtük a történetet, ahol ő kicsit háttérbe szorult, amikor arról volt szó, hogy mindenkinek Jude a kedvence. Aztán a jelenben megkaptuk apró szeletekben, hogy mit miért tett, hogy mi az igazság, hogy mi rejtőzik benne... és varázslatos volt. Benne is ott van a művészi hajlam, elvégre ő is művész, az ő gondolkodása mégis egy kicsit más, mint Noah-é. Kicsivel misztikusabb, több ezotériával, de nem azzal a töménnyel, ami már megfullaszt, mert mindezt olyan formában adja elő, hogy az embert nem bosszantja, hanem elgondolkodtatja és megmosolyogtatja. Ő is éppannyi hibát követett el, mint Noah, a legnagyobb hibáról egészen a végén lettünk csak tájékoztatva, és én hangosan fel is szisszentem ennek hallatán, de megbocsátottam neki, és ugyanúgy szerettem tovább őt is, mint a testvérét. A hibátlanság teszi a karaktereket élővé és valóssá, és ezért szerettem őket nagyon.
Az anyjuk végig... megfoghatatlan volt. Olyan gyönyörűen lett leírva, hogy az elképesztő. Az ember nem tudta utálni, nem eléggé ahhoz, hogy közben megszűnjön szeretni is őt. Az apjukat eleinte nem kedveltem, aztán lassan megértettem, megértettem, hogy az ő agya nem művészi, az övé nem éteri, egyszerűen csak egy logikusan gondolkodó emberé, amitől nem lesz ő rosszabb, csak teljesen más, mint az őt körülvevők. Guillermo-ról hamar sejtettem, hogy mi a helyzet, ezzel együtt már hamar az övé lett a szívem. Szeretem az érzelmes behemótokat, akiken talán nem is látszik, de jobban tudnak szeretni, mint bárki más. Az érzelmeket sokkal hevesebben éli meg, mint a legtöbben, és ez egészen lenyűgöző. Brian-t... többnyire szerettem. Azért mondom, hogy többnyire, mert míg a többieknél szerettem a hibáikat, az övét kevésbé. Hogy nem fogadta el magát, idegesített. Hogy titkolózott, idegesített. Hogy hagyta Noah-t szenvedni, idegesített. Ezzel együtt szerettem is, mert Noah is szerette, úgyhogy egészen a könyv végéig izgultam, hogy mi lesz velük, és azt is értettem, hogy mit miért tett, elvégre ő is csak egy gyerek. Oscar... lenyűgöző. Úgy értem, ahogy látták őt, meg ő maga is. A különböző színű szemeivel, a furán összerakott arcával, lehengerlő mosolyával, brit akcentusával és a 98 százalékban megjátszott személyiségével. A könyv egy pontján nagyon haragudtam rá, de utálni nem tudtam.
Néhány dolog kiszámítható volt. Néhány dolog nem. Voltak, amik mérhetetlenül elszomorítottak, mások felvidítottak, aztán néhányan elgondolkodtattak. A könyv végig egy érzelmi hullámvasút volt, és én minden részétől el voltam varázsolva.
5/5 pont
Nem is kérdés! Magával ragadott az egész történet a maga tökéletlenségével együtt. Ahogy a szálak összefutottak, mert így kellett lennie, mert ha korábban nem sikerülhetett, hát később megtörtént. Én nem hiszek a sorsban, meg az ilyenfajta misztikus dolgokban, de a könyv alatt végig elhittem, hogy létezhet ilyen, létezhetnek agyagtörő szellemek, fura babonák, előre megírt ismeretségek és lelkitársak. Jandy Nelson már másodjára vitt magával egy gyönyörű, lehengerlő utazásra, és nagyon remélem, hogy megtartja ezt a jó szokását!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése