"Marcus Hardy abban bízott, hogy egy kellemes év vár rá a főiskolán, és végre elfelejtheti az előző nyarat. De családi bonyodalmak miatt vissza kellett költöznie az óceánparti Sea Breeze-be. A szoknyavadász Cage-nél húzza meg magát, ám a lakásban folyamatosan ki-be járnak az emberek. Többségükben hosszú lábú lányok, akik legfeljebb egy-két éjszakát töltenek ott.
Marcus próbálja összeszedni magát, de úgy tűnik, ezt a nehéz időszakot csak egyetlen dolog tudja feledtetni: egy gyönyörű, vörös hajú lány. Willow – avagy Low – gyakori vendég Cage lakásában. Kettejük viszonya nem egyszerű: Cage kihasználva a főiskolai baseballsztárság előnyeit, minden csinos lányt meghódított, aki csak az útjába került, de úgy képzelte, hogy feleségül fogja venni Low-t, ha már kitombolta magát.
Marcus képtelen felfogni, hogyan működhet ez a kapcsolat, mindent megtett annak érdekében, hogy lebeszélje erről Cage-et és Willow-t. De aztán a szépen felépített tervet keresztülhúzza egy elképzelhetetlennek tűnő felismerés. Marcusnak választania kell Low és a családja között. Mert amikor kiderült az igazság, nem maradt más választása."
Úgy értem, még a tartalom sem egy nagy szám. Persze, érdekes, van benne néhány potenciál, az például érdekes, hogy a szoknyavadász Cage Willow-t szánja feleségének majd egyszer a jövőben. De egyébként semmi különös nincs benne, ahhoz semmiképpen, hogy fellelkesítsen a korábbi baklövések ellenére.
Kezdjük Willow-val. A tökéletes Willow-val, akiért mindenki odavan, mert tökéletes, mert szép, mert vörös a haja - természetesen - és mert sajnálni kell, mert szegénykének meghaltak a szülei - természetesen -, és egyébként is tök ártatlan, mert nem fekszik ám le akárkivel, mivel hogy szűz - természetesen -, szóval összefoglalva egy két lábon járó kliséhegy. De jól van, tekintsünk el ettől. Azért még lehet egy elfogadható karakter. És voltaképpen nem is túl vészes, nem idegesített nagyon, habár attól falra másztam, amikor közölte a fickóval, hogy az ő problémái eltörpülnek a sajátjai mellett, úgyhogy ne nyafogjon. Mert hát mégis ki mond ilyet? Mit tudhatott ő arról, hogy mit titkol a másik? Egyébként sincs senkinek joga megmondani, hogy az ő problémája nagyobb-e, mint a másiké, mert ez nem így működik. Mindenki más, mindenki máshogy dolgozza fel a dolgokat. Szóval ott engem teljesen elveszített. Meg azzal, hogy hagyta elmenni a srácot, és nem küzdött eléggé, hogy helyrehozza. Miért kellett annyi időnek eltelnie? Nem volt értelme. Persze, értem én, szarügy, ha folyton elhagynak, de most például neki is lett volna beleszólása a dologba, mégis inkább várta a sültgalambot. Nem volt valami tökös.
Marcus... ki az a Marcus? Nem csak azért, mert totál nem emlékszem a fiúra az első kötetből, hanem mert... mintha nem lett volna személyisége. Lehet, hogy csak én olvastam rossz hangulatban, de egyszerűen... nem is tudom. Az egész srác olyan lagymatag volt. Udvarias, kedves, tökéletes, titkolózó, ettől rejtélyes (?), de egyébként meg egy nyáltenger, aki alkalomadtán éppen tud szexi lenni, de inkább csak unalmas. Szerintem.
Cage egy fura fickó. Benne láttam egy kis potenciált, bár elég hülye elképzelés, hogy ő nyugodtan végigmehet a fél világon, majd a lány megvárja, és egyszer csak feleségül veszi, ha ő már nem akar többet szórakozni. Ez vajon azt mutatja, hogy tényleg felismeri, milyen értékes a lány? Nem vagyok benne teljesen biztos. Tawny borzasztó volt, én nem tudom, hogy tud vele bárki együtt lenni. Még Jefferson is beismeri, hogy jó tulajdonságoknak jócskán híján van, mégis vele van. És Jefferson... előfordul, hogy az emberek megcsalják a feleségüket, elhagyják a családjukat. Ilyenkor könnyű utálni az illetőt, mert szerető embereket hagy maga után. De a másik oldalról nézve... ha már a baj megtörtént, vállalni a felelősséget érte azért egy jó pont, és végül is úgy tűnt, a végére jó apjává vált az amúgy cuki kislánynak.
Egyébként egyre többször veszem észre, hogy ezeknek a regényeknek hatalmas nagy hibájuk a kommunikáció szörnyű hibája. Néha pár szó elég lenne ahhoz, hogy elsimítsák a nézeteltéréseket, hogy megoldják a problémákat, hogy megóvják a szereplőket több száz oldalnyi kínkeserves szenvedéstől, és persze az olvasót néhány percnyi konstans hajtépéstől. A könyv egy pontján konkrétan majdnem elhajítottam a könyvet, amit soha nem teszek, mert annyira felidegesített, hogy két teljesen idióta karakter nem képes kommunikálni a másikkal, ami miatt aztán tovább lehet húzni a történetet. Igaz, ez a valóságban is tud probléma lenni, de itt valahogy különösen felbosszantott.
2/5 pont
Egyszerűen nem tudok erre több pontot adni. Még az a két pont is igen nagylelkű tőlem, úgy érzem, ahhoz képest, hogy mekkora bosszúságot okozott a kötet, és még a néhány aprócska jó pontja sem tudja feljebb tornázni a minősítést. Nem csak a történettel vannak problémáim, hanem a fogalmazással is, a rengeteg tőmondattal, szinte nem is létező leírással, meg úgy... azt hiszem, az egésszel. Mégis, szinte biztos vagyok benne, hogy ha kijön egy újabb könyve, azt is el fogom olvasni. De miért? Fogalmam sincs. Biztosan mazochista vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése