"Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képest a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?"
Tényleg nem kell általában elolvasnom se a fülszöveget, ha látom, hogy LOL könyv, mert eddig mindegyiket szerettem. Itt elolvastam, kicsit meg is lepődtem, mert valahogy nem tudtam beilleszteni a többi közé (igaz, Jandy Nelson kötete is más volt), de azért nyilvánvaló volt, hogy el fogom olvasni. Valamennyire fel is készítettem magam, hogy azért ez talán nem lesz olyan egyszerű, de azért... azért nem voltam mindenre felkészülve.
Ella-val iszonyatos dolgok történtek. Nem is tudom, hogyan volt képes túllépni a történteken. Tudom, hogy nem ment neki mindig egyszerűen, és habár fáj ezt mondanom, néha igenis megértettem, hogy miért adta volna fel legszívesebben. Mindenkit kikészítene ennyi szörnyűség. Ő ennek ellenére állta a sarat. Nem hibáztattam, amiért sokat sírt. Nem hibáztattam, amiért sokszor ellenséges volt. Hogy nem fogadott mindent jól. Hogy nem fogta vissza magát, amikor megbántották. Igazából nagyon könnyű lett volna végigsírni vele az egész könyvet, mert annyira megrázó volt. Úgyhogy amikor kezdtek alakulni a dolgai, barátokat szerzett, támogatókat, akkor én is elkezdtem fellélegezni. Nem sok olyan karakterről tudok, aki annyira megérdemelte már a boldogságot, mint ő.
Cinder... vagyis Brian. Nem tudom eldönteni, hogy könnyedén osztogatom-e a könyves álompasi címet, vagy sem, mindenesetre neki kijár egy. Nem volt könnyű a helyzete, egy kicsit sem volt az. De ő próbálta a legjobbat kihozni belőle, ő tényleg mindent megtett. És a legtöbb dolgot éppen Ellaért, és imádtam, hogy már az elejétől fogva tudtuk mind, hogy mennyit jelent számára, és nem próbálta eltagadni. Ami azt illeti, ezt a mind a kettejük részéről imádtam, mert így nem azon kellett végigizgulni, hogy belátják-e, hogy mit éreznek. Hanem igenis komoly dolgokon. De amit Brian a végén tett... csodálatos volt.
A Coleman családot eleinte könnyű volt utálni. Együtt éreztünk Ella-val, aki bekerült ebbe a családba, ami láthatóan tökéletesen funkcionált egészen addig, amíg ő be nem került a képbe. Az apját egyszerre lehetett utálni és szeretni, mert annak ellenére, hogy elhagyta őt, most tényleg igazán igyekezett. Jennifer sem volt gonosz, egyszerűen nem tudta kezelni. És imádtam, ahogy Juliette-tel szépen lassan alakult Ella kapcsolata. Gyönyörű volt látni, komolyan! És a végére még azt is elhiszem, hogy Anastasia sem annyira vészes. Talán. Robot sajnáltam, de becsültem is, nagyon jó barát lett belőle. Vivian is nagyszerű volt az apukáival együtt, imádtam azt a jelenetet a kihangosított telefonnal! Scott tökéletes asszisztens volt, nála jobbat nem is találhatott volna Brian. Kaylee pedig? Grrr. Borzasztó nőszemély.
Az egész könyv egy érzelmi hullámvasút volt. Végig készültségben tartott, nagyon sokszor éreztem magam a határon, hogy elsírom magam. Annyira szépen adagolt az írónő minden érzelmet, minden gondolatot, hogy ugyanazt érezhettük, amit a szereplők. És ugyan ők a könyv nagy részében nem is találkoztak, mégsem éreztem a bosszúságot emiatt, legalábbis nem annyira, mint máskor. Mert az üzenetváltások, a telefonbeszélgetések annyira tökéletesek voltak, hogy kárpótoltak. De amikor végre találkoztak... hm.
Még egy szót meg kell ejtenem a történetben levő történetről. Imádnám, ha létezne! Tuti, hogy én is rajongó lennék, de aztán fájna a szívem, amiért Cinder Ellamara helyett a harcos hercegnőt választaná. Csodálatos volt, ahogy a könyv világán belül egy másik világot is megteremtett az írónő.
5/5 pont
Olyan nagy hatással volt rám ez a könyv, amennyire csak ritkán szoktak. Igazán megható volt, magával ragadó, elsöprő, néha szörnyen lehangoló és elkeserítő, de mégis csak arról szólt, hogy mindent túl lehet élni, ha olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek, és vigyáznak rád. Valamint az sem utolsó szempont, hogy a külső tényleg nem a legfontosabb, ha az ember belsője gyönyörűséges. Imádtam! De szerintem ez nem LOL-kategória...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése