Jennifer L. Armentrout: Feledés

A Luxen sorozat nagy kedvencem. Nem azért, mert tökéletes, mert nem az, de olyan történet, olyan szereplőkkel, hogy egyszerűen képtelenség nem szeretni, nem imádni, nem azt kívánni, hogy bárcsak te is ismerhetnéd őket személyesen. Már a jófiúkat, természetesen. A rajongásomat remekül tükrözi, hogy tegnap reggel a nővérem közölte velem, hogy hajnalban úgy döntött, meglep engem azzal, hogy ő is végre elolvassa a könyveket. És ezzel valóban boldoggá tett.



"Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.

Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.

Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.

Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom."

Tekintve, hogy ekkora kedvenc, nem is igazán tudok rendes kritikát írni róla. Végül is, az első részt amúgy is imádtam, most pedig Daemon szemszögéből kaphatjuk meg ugyanazt. Féltem tőle ugyan, hogy tök felesleges az egész, mert minek egy sztorit két nézőpontból elolvasni, attól még ugyanaz marad a történet. De nem bántam.

Daemon egy isten. A szó nem szoros értelmében, mert ugye tudjuk, hogy igazán luxen. Ennek ellenére... mást nem lehet, csak bálványozni. Persze, az első kötetben a legszemetebb, legbunkóbb, de bőven kárpótol a szemétségeiért a folytatásban. És ami azt illeti, most, hogy a csúnya megjegyzések mögött érzéseket és gondolatokat is megismerhettem, már szinte el is felejtem neki a szemétségeket. Mert kiderült, hogy soha nem volt ám olyan közönyös és ellenséges, amilyennek mutatta magát. Amikor pedig kemény volt, azt is jó szándékból tette, mindenkit védeni akart. Miért kéne ezért utálnunk? Nem mintha bárki is utálni tudná.

Katy... hát az Katy. Az egyik legtökösebb könyves főhősnő, aki mégis annyira emberi, és iszonyatosan könnyű vele azonosulni. Ő is elolvad Daemon láttán - hogy a viharba ne - de azért nem adja meg magát, nem lesz szánalmas puding a közelében, hanem igenis visszaszól neki, és ahogy Daemon, úgy mi sem tudunk elsiklani afelett, hogy ő egy igazán belevaló csaj, akivé titkon mindannyian válni szeretnénk.

Dee csodás, itt még nem árnyékolják be a jókedvét a későbbi borzalmak. Élettel teli, vidám, lelkes, és egyszerűen imádnivaló. A Thompson ikrekből most egy kicsit többet is kaphattunk, és Adam nagyon is szimpatikussá vált így. Ash-t egy kicsit talán kevésbé utálom, Andrew-t viszont nem teljesen tudom hova tenni, de már mindegy is. 

Szóval a történet nem sok újat mondott el, mégsem lehetne azt mondani, hogy pontosan az első kötetet kaptuk vissza. Mert sok minden mögé láthattunk, néhány dolog több értelmet kapott, és azért az sem utolsó szempontból, hogy végig egy szívdöglesztő, arrogáns fickó agyában járhattunk.

5/5 pont
Nem hiszem, hogy magyaráznom kéne. Szerintem elég egyértelmű, hogy erről a sorozat nélkül nem tudok a rajongásom nélkül nyilatkozni.