Szeretem Marni Bates könyveit. Általában olyankor örülök nekik a legjobban, amikor fáradt vagyok, nehezemre esik gondolkodni, egyszerűen csak ki akarok kapcsolódni pár órácskára - mert a terjedelmük miatt mindössze csak néhány óráig tartanak ki - és a szívemet melengetni. Marni, és úgy általánosságban a LOL-sorozat könyvei mindig megadják ezt. Ez a mostani sem volt kivétel.
"Nincs olyan szitu, amit Chelsea Halloway ne tudna megoldani! Elvált szülők? Nem probléma. Az expasija belezúgott a gimi legbénább csajába? Csak idő kérdése, és észre téríti a srácot. De azzal még a rettegve bálványozott Menő-királynő sem tud mit kezdeni, hogy a szülei egy évre Kambodzsába (!) küldik tanulni, egy rakás stréber fősulis közé. A társai hígagyú libának tartják, ráadásul a tanára egy drogbáró fogságába kerül. Most Chelsea-re vár, hogy megszervezze a mentőakciót, és kijuttassa a csoportot az országból − lehetőleg élve. Még azt az idegesítő(en szexi és szuperokos) Houstont is, aki az beszólásaival az őrületbe kergeti."
Már Jane kötetét olvasva is megfordult a fejemben: miért pont Kambodzsa? Be kell látnunk, nem egy tipikus hely, amivel az írók szeretnek foglalkozni, és nem tudtam elképzelni, hogy ez jól működhet, és mégis! A történet alakulása során megértettem a választást, aztán, mikor most rákerestem pár képre a helyről, még inkább világos a dolog. A kultúra az amerikaihoz, de az európaihoz képest is teljesen más, szokatlan, a helynek magának viszont van egyfajta varázsa a különös építményeivel. Még az én fejemben is megfordult, hogy nem is lenne olyan rossz ezt látni élőben, de aztán emlékeztetem magam arra, hogy nem véletlenül nem egy általános hely a nyaralásra.
Egy kicsit szokatlan volt egy ilyen könyvben ilyesfajta akcióval találkozni. Az egész drogterjesztés-drogbáró téma nem igazán gyakori téma a LOL-könyvek között, úgyhogy először nem is nagyon tudtam hovatenni a dolgot. Aztán már inkább nem akadtam fenn rajta, csak hagytam, hogy olvastassa magát a könyv, mert tudtam, hogy úgyse fog olyan történni, ami megrengetné a világomat. Néha jó úgy olvasni akciókról, hogy biztosra tudod: senki nem fog meghalni, mert az ilyen könyvekben nem szokás karaktereket gyilkolni.
Kíváncsi voltam Chelsea történetére. Az a fajta karakter, aki mindig csak mellékszereplőként tűnik fel mások történetében, mert ő az a lány, aki szebb és népszerűbb nálad, és ezt nem fél az orrod alá dörgölni, ergo a legkevésbé sem szimpatikus. Az ő esetében ez egy kicsit más, mivel már láthattuk, hogy vannak benne mélységek is a felszínes külső réteg alatt, és végre fény derült a háttérsztorijára is.
Volt egy pont a történetben, amikor megfordult a fejemben: ennyi az egész? Ezért olyan, amilyen? Ez az, amitől görcsbe rándul a gyomra, ezért nem enged közel magához bárkit? Aztán elszégyelltem magam, amikor beláttam, hogy a lelki terror néha éppolyan kegyetlenül tud fájni, mint bármilyen fizikai bántalmazás, amit mostanában előszeretettel használnak az írók. Márpedig Chelsea-nél kőkemény lelki terrorról volt szó már az anyja részéről is, arról pedig nem is beszélve, amit a volt barátja hajtogatott egy egyébként is sebezhető lánynak.
Tetszett a karaktere, mert reális. Nem próbálta Marni úgy eladni, mint egy meg nem értett lány, aki igazából tökéletes, csak mindenki félreérti a szándékait. Bátran kimondta, hogy könnyedén tönkreteszi bárki hírnevét, hogy képes befolyásolni másokat, és hogy erre még büszke is. És mégis, előnyt tudott ebből a képességéből csinálni, és az idők folyamán valahogy már nem is emlékezni arra, hogy valaki más történetében ő volt a negatív figura.
De persze egy valamire való lány sem lehet meg színesebbnél színesebb barátokkal. Tetszett, hogy a kis társaságban senki nem volt egyforma. Ben, az örök csajozó, aki végtelenül jóindulatú és törődik a barátaival. Amy, az ártatlan, édes Amy, aki sokkal erősebb és bátrabb, mint amilyennek első látásra tűnik. És Liz, aki kemény, de igazi barát. És akkor így röviden meg is említem, hogy szeretem, amikor egy kifejezetten tiniknek írt történetben feltűnik egy meleg karakter, mert azt gondolom, manapság már elég fontos ez a téma, és az ilyen kötetek is segíteni tudják az elfogadást. Nem csináltak nagyügyet abból, hogy Liz-nek barátnője van, csak elfogadták, és a barátok közül senkinek eszébe sem jutott kifogásolni a dolgot. Ez nagyon tetszett.
A felsorolás végére hagytam Houston-t, akit hívhatnak Toronto-nak, Tennesse-nek, de akár Michigan-nek is, akkor is egy igazi karakter, aki közel sem tökéletes, sőt, néha dühítően idegesítő, de nem lehet nem kedvelni. Azt persze nem mondanám, hogy a szerelmi szál olyan nagyon kidolgozott lett volna, mert nekem nem teljesen tiszta, hogy mégis mi alapján szerettek egymásba, de azért cukik voltak, és a közöttük levő kémia is egészen jó volt, úgyhogy egy rossz szavam sincs.
Mackenzie karakterét már az első kötettől imádtam, most is örültem neki, de egy kicsit átértékelődött bennem. Akaratlanul is együtt éreztem Chelsea-vel, akinek el kellett viselnie, hogy pont az a lány győzi le mindenben, aki az ő totális ellentéte, és még gyűlölni sem igazán tudja.
4/5 pont
A maga műfajában ez egy jó könyv. Aki ismeri Marni munkásságát, és a kiadó könyveit, az tudja, hogy mire számíthat egy ilyen könyvtől: pár órányi kikapcsolódást, pihenést, édes karaktereket. Ezeket mind meg lehetett kapni a Menő-riadótól is, de azért nem volt tökéletes, nekem hiányzott belőle valami plusz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése